III. rész

Összetört szívek

   A csókolózó, pár nagy valószínűséggel észrevett, minket mivel abbahagyták, az egymás szájában kutatást. Én pedig ott álltam teljesen összetörve a bátyám kezét fogva, és úgy éreztem, menten elájulok. Először Götze vett észre, minket, de nem sokkal ezután Mia is rájött, hogy látogatóik vannak. Elindultak felénk, én pedig egyre erősebben szorítottam Manu kezét, ami egyre hidegebb lett.Él még egyáltalán a testvérem? Megálltak előttünk, nem voltam képes Götzére nézni, mert tudtam, hogy rögtön előtörne belőlem a sírás, így megállapodott a tekintetem a cipő orromon. Götze már épp szólásra nyitotta a száját, amikor a bátyám előre lépett egyet és egy bazi nagy pofont levert neki- ezt csak az óriási csattanásból és a "bazdmeg"-ből szűrtem ki.Felpillantottam, és a feltételezésem beigazolódott, mivel Götze ott állt Manuval szemben és az arcát fogta. Erőt vettem, magamon és megszólaltam.

  - Miért tetted, ezt velem... velünk? - ennyit bírtam az ajkaim között kipréselni.

  - Nem tudom, mi történt elragadott a hév... kérlek bocsáss meg. - nézett rám a fiú könyörgőn, mire megforgattam a szemeimet.

  - Ez komoly, hogy csak ennyivel tudsz előállni, basszus legalább szakítottál, volna vagy valami, de ez. - tártam szét a karom. - borzalmas vagy. - mondtam, és elsírtam magam. Ezen a napon sokadszor.

  Manu odalépett, hozzám és szorosan megölelt, kitudja, mennyi időt álltunk ott a parkban egymást átölelve, de az idilli pillanatot, egy hang törte meg a hátunk mögül.

    - Minden okés? Csak mert láttam Miat és Götzét együtt kimenni a parkból. - kérdezte a hang, én pedig rögtön felismertem. Adel volt az.

 A bátyám gyorsan megtörölte a szemét, hogy még véletlenül se látszódjon rajta, hogy sírt majd megfordult vele együtt én is. Lassan elengedtem a bátyámat kezét, majd szembe találtam magam Adellel és Kimmichel. Adel mikor meglátta mindkettőnk kisírt szemét leesett neki a tantusz. Valószínűleg Kimmichnek is, mivel szép trágár szavakkal kezdett el szitkozódni.

 - Azt... a rohadt...kurva...életbe....nyomorékok...

  Adel odalépett hozzám és megölelt.Ahogy ölelt közel hajolt a fülemhez, és sutyorogni kezdett.
- Minden rendben lesz!
 Naná, gondoltam. Egyszer valamikor biztos...

  Hazaérve, első dolgom volt lecsekkolni a közösségieket és mindenhol átváltoztatni, az állapotomat egyedülállóvá. Götze oldalára, rá sem akartam lépni. Nem akartam, megtudni éppen kivel van kapcsolatban. Manu benyitott a szobába, én pedig megfordultam a székemmel. Rossz volt így látni őt, a szemei vörösek voltak, és könnyesek. Még sose láttam ennyire összetörve a bátyámat. És én sem értettem ezt az egészet, hiszen Miaval két évet voltak együtt, és látszólag, minden annyira tökéletes volt.Talán a probléma ott kezdődött, hogy csupán csak látszat volt ez az egész.. Götzével pedig, igaz, hogy csak két hónapig voltunk együtt, de még is annyira tökéletes volt. Soha nem néztem volna ezt ki belőle. Mindig is tudtam, hogy szeret csajozni, de, hogy megcsalja a barátnőjét, ráadásul a bátyja barátnőjével... Ezt tényleg oltári nagy szemétség. Manu odahúzott egy széket mellém, és miután helyet foglalt a vállára hajtottam a fejem. A gépemen felvillant a Skype. A jobb felső sarokra pillantottam, ahol a videóhívó neve volt. Schweini kezdeményezett videóhívást. Manura pillantottam, aki csak bólintott. Schweini először mosolyogva intett a kamerába. majd mikor meglátta az arcunkat, lehervadt a mosoly az arcáról.

  - Mi történt veletek? - kérdezte a kamerába bámulva. - és Jézusom miért sírtatok?

  - Mia, és Götze. - ennyit tudtam kinyögni, mivel újra rám tört a sírás és Manu vállába temettem az arcomat.

  Schweini nem hülye, ezért rögtön leesett neki a dolog. Manuhoz szólt, aki látszólag "rendben volt".

 - Hogy vagy haver? 

 - Meg leszek - mondta a bátyám folyamatosan a hátamat simogatva majd hozzá tette. - Remélhetőleg.

 - Figyelj megpróbálok beszélni Mourinhoval, és még a mai nap repülőre szállok. Okés? - aggódó pillantásokat lőtt a kamerán keresztül.

 Most én voltam a soros a megszólalásban. Szipogtam egyet-kettőt, majd megszólaltam.

  - Nem kell. Itt vannak a többiek. Így is ki vannak most rád akadva. 

  - Biztos? Simán elintézem. - kérdezett vissza a fiú.

  Mi pedig Manuval biztosítottuk, arról, hogy rendben leszünk, bár szerintem egyikünk, sem mondott teljesen igazat. Basti elköszönt tőlük, mivel mennie kellett kardio edzésre.Egy hatalmasat sóhajtottam, majd átöleltem a bátyámat.

   - Ez nehéz lesz. - súgtam a fülébe ő pedig egyetértően bólintott.

...

   Az első két hét nagyon nehéz volt. A srácok szinte minden nap nálunk voltak, és erőt adtak nekünk, de amikor épp valami dolguk volt Elinát kísértük a címlapfotózásaira. Manu az eset óta nem ment edzésre, amit én száz százalékosan megértettem Szardiola viszont kevésbé. De betudta annak, hogy Manu pihenőt vett ki, mivel természetesen nem közöltük vele a valódi okát.

 Egy április végi délutánon leültem a laptopom elé, hogy megnézem a Facebookomat, amikor egy váratlan üzenet fogadott Bettitől, akivel az utóbbi időben amúgy egyre többet beszéltünk, de ez még is meglepett. Felsikoltottam a képernyő előtt ülve, mire Manu benyitott a szobámba, megnézve, hogy mi történt, majd odalépve a gépemhez elolvasta az üzenetet: "Hallod Nik ha kidepizted végre, magad akkor holnap gyere el egy edzésünkre, bemutatlak a csajoknak és szerintem játszhatsz is"
 A bátyámnak pedig hetek óta először mosolyra húzódott a szája.

  Másnap reggel izgatottan készülődtem, a konyhába leérve Adel és Manu ücsörögtek a konyhapultnál. Mindketten megígérték hogy elkísérnek, és ahogy látom előbb készen is lettek mint én. Manu látszólag jó állapotban volt, de amint összetalálkozott vele a tekintetem, éreztem, hogy még mindig össze van törve. Én viszonylag jól voltam már. Talán azért mert Götzével csak két hónapig jártunk. Vagy mert nem vagyok annyira ragaszkodó típus, mint a bátyám. Nemsokára elindultunk a stadion felé. Manu végig a kezemet szorította, amit totálisan meg értettem, nehéz lesz ennyi idő után újra találkozni Götzével, fogalmam sincs, hogy fogjuk elkerülni ezt balhé nélkül. Az aréna elé érve Betti már várt ránk, lepacsiztunk  majd elköszöntem Adeltől és Manutol és elindultam Betti után...

 Az öltözőben találkoztam a többi lánnyal mindenki nagyon kedves volt. Minden lány felvett egy mezt, így én is felvettem a bátyám egyik kinőtt mezét, meg egy sortot és kiléptem velük az arénába...
  Hihetetlen volt ott állni, a bátyám csapatának stadionjában, úgy éreztem magam mint egy vérbeli focista, mikor közel sem voltam az. Forgolódtam egy ideig majd Betti lépett hozzám és megkérte, hogy álljak be középpályára. Betti úgy viselkedett velem, mint ha a csapat társa lennék, nem mint egy barát és nem is mint egy testvér, hanem mint egy csapattárs és ez valami fura okból iszonyatosan jól esett.
  Engedelmeskedve beálltam a középpályára, hiába, hogy csatár poszton szoktam játszani, az Betti és nem fogják csak miattam felrúgni a szabályokat. Elkezdtük a játékot, hiába csak egy edző meccs én úgy éreztem magam mintha a Real Madrid ellen játszanánk több százezer ember előtt, mikor az edzőn és még pár Bayernesen kívül senki sem tartózkodott a stadionban. Szokásomhoz híven nagyon ráizgultam erre is ezért az elején volt egy két rossz passzom és félre lövésem, de aztán eszembe jutott az amit még Müller mondott nekem régen, amikor úgy éreztem, hogy abba kell hagynom a futballt: "Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha! Van úgy, hogy az embernek rossz napja van és a pályán semmi nem sikerül. Nem számít, a lényeg az, hogy lássák rajtad az emberek, hogy harcolsz és nem adod fel, és ha elég erősen harcolsz sikerülni fog" 

   Én pedig erőt vettem magamon és beleadtam mindent, nem mondom, hogy úgy fociztam mint még soha, úgy fociztam, ahogy szoktam, hosszú átadásokkal néha rövid passzokkal és gyors cselezésekkel, igaz nem vagyok éppen egy focista alkat a 160 centimmel de minden lehetőt megtettem, hogy ezt ellensúlyozzam. A meccs után még maradtam egy kicsit és figyeltem, ahogy a lányok edzenek. Néha elgondolkozok azon, hogy vajon a fiúk, hogy látják a női focistákat, mert én harcosoknak látom őket, és óriási példaképeknek. Nagyon szeretnék egy nap itt edzeni, bajnokságokat nyerni, de valószínűleg erre soha nem fog sor kerülni, mivel még a kispados focistákkal sem vagyok egy szinten. Ilyen gondolattal néztem végig a lányok edzését. Betti nagyon jól rúgja a szabadrúgásokat, Jenna pedig nagyon jól fejel, Bethnél jobb lány kapust pedig régóta nem láttam már. Egyszóval ez a csapat hihetetlen. Bennem pedig nincs semmi különleges amit tudnék kamatoztatni a pályán, talán az önbizalmam miatt nem áll még sehogy a focista karrierem, legalább is Manu és a többiek mindig ezt mondják nekem...

   Miután a lányok végeztek az edzéssel elmentünk az öltözőbe, hogy levegyük a szét izzadt mezünket ( igen a lányok is izzadnak), letusoljunk majd újult erővel folytassuk a napot. A stadion elé kiérve, rémület ült ki az arcomra, a stadiontól nem messze két busz között két alakot láttam egymással szemben. A bátyámat rögtön kiszúrtam, de a vele szemben álló alakra csak pár perc hunyorgás után ismertem rá, Götzét lassan egy hónapja nem láttam, de ugyanolyan csodásan festett ujjatlan pólóban és farmersortban mint mikor utoljára láttam. Megráztam a fejem, féltem, hogy vajon ezek ketten mit fognak művelni. Óvatos léptekkel elindultam feléjük, de még mielőtt odaérhettem volna egy hang szólított meg.

  - Nik ezer éve nem láttalak.